Már egy hónap is eltelt mióta utoljára beszéltünk, igaz akkor is csak online, ahogy ez ma már szokás, hiszen haladunk a korral vagy mifene. Nincsenek már kézzel írott csodás szerelmes levelek, nem várunk epekedve hetekig egy életjelre, maradt az e-mail, az sms, vagy esetünkben a facebook chat. Megint nem válaszolt, igaz nem is kérdeztem semmit, csak leírtam, hogy hiányzik és néhány történést itthonról. Olyan személytelen ez az egész, egy gép karaktereitől várom az ölelést és a csókok ízét. Furcsa érzés. De ez van, nincs
mit tenni. Most rajtam a sor, várnom kell, hiszen ő is várt rám eleget.
Az első találkozásunkról csak homályos képek derengenek, nem tudom felidézni mit viselt, mit mondott, sőt még a szeme színe sem ragadt meg bennem. Pusztán két dologra emlékszem, az egyik egy pillantás, a másik pedig egy érzés itt legbelül a szívemben, amit ma sem felejtek. Ennyi maradt meg bennem, nem több. Annyira csodálom más nők jó emlékezetét, mikor a legapróbb részletekig felidézik a nagy találkozás vagy az első pillantás történetét. Ebben sosem voltam jó. Emiatt kételkedtem is magamban, hogy egyáltalán teljes értékű nő vagyok-e. Valamiért nem figyelek a részletekre, nem vésődik az emlékezetembe megannyi apró tárgy, szín, mozzanat, hogy mit viselt, milyen sál volt a nyakában, esett-e vagy szikrázóan sütött a nap. Ilyenkor mintha nem is a szememmel látnék, sokkal inkább a szívemmel. Érzések, rezgések, hangulat, egy félmosoly raktározódnak el a lelkem kis fiókjaiban, amiket bármikor előhúzok elevenen élnek tovább. Sokszor tettem fel magamban a kérdést normális ez így, mégis mi hiányzik belőlem? Vajon ezt mások is látják rajtam, vajon ez az oka annak, hogy nem találtam a másik felem éveken át? Mindig is kevesebbnek éreztem magam más nőknél. Ha egy társaságban egyedüli nőként képviseltem a szebbik nemet, akkor sem éreztem magam igazán nőnek, inkább valami semleges, megfogalmazhatatlan izének, akinek elviselik a jelenlétét, de ennél több jelentőséget nem tulajdonítanak neki. Irigykedtem nőtársaimra, akik arról panaszkodtak, hogy az építő munkások néha nem is félreérthetően mutatják ki mennyire tetszik nekik egy rövid szoknya, egy magasabb sarok, vagy egy mélyebb dekoltázs. Szinte betegesen vágytam arra, hogy néha egy apró bókot kapjak, vagy csak elkapjam azokat a bizonyos pillantásokat.
Az első csókkal talán túl
sokat vártunk, több mint tíz évet. Amikor végre elcsattant nem volt tűzijáték,
nem szóltak a harangok, nem repültek fehér galambok az égbe, egyszerűen
megtörtént, olyan természetesen olyan tisztán, mint amikor a hajnali nap
sugarai gyengéden melengetve fénnyel borítják el a még szendergő világot.
Mintha ismertem volna minden mozdulatát, minden rezdülését ajkainak. Olyan
természetes volt. Nem volt kétség bennem, elmúlt a félelem, a bizonytalanság.
Az elmém és a szívem mintha egyszerre súgták volna igen, jó helyen vagy,
megérkeztél. Tudtam és éreztem, hogy innen már nincs visszaút. Valami
végérvényesen elkezdődött. Talán ettől féltünk volna mindketten? Hogy ez igazibb, hosszabb, és nehezebb lesz,
mint eddig bármi? Hogy ez nem egy egyszerű kaland, amit majd gondosan
elhelyezünk az emlékeink között és hideg téli estéken nosztalgiázva idézzük föl
a szép pillanatokat? Abban a csókban minden benne volt, minden ami volt és minden
ami lesz. Minden boldog pillanat, minden fájdalom, amit majd közösen vagy egymás
nélkül kell átélnünk, minden egyes lépcsőfok amire, együtt vagy külön kell majd
fellépnünk. De már nem csak magunkért hanem egymásért. Később mikor arról
beszélgettünk vajon miét vártunk hosszú éveket, miért elégedtünk meg a barátság
hazug álcájával ő azt mondta félt, hogy kevés lesz nekem, hogy elutasítom, hogy
nem tartom egyenértékűnek. Milyen érdekes,
hiszen én is ugyanezt gondoltam, de nem mertem kimondani, féltem, akárcsak ő.
Az első randevúnkra nem
jött el, igazából nem jött értem, így volt megbeszélve, de ő nem hívott, nem
üzent, nem írt. Egyszerűen nem jött. Pedig vártam, a szívem tele volt
boldogsággal. Nem értettem mi történt, hiszen végre kimertük mondani, hogy több
ez mint egyszerű barátság, több mint puszta vonzalom, félretettük az elhazudott
évek minden félreértését, minden fájdalmát. Végre megértettem miért tűnik úgy
minden találkozás mintha az első lenne, miért ver hevesebben a szívünk egymás
jelenlétében, miért fájt ha más nőkről beszélt, vagy amikor a karjaimban sírta
ki fájdalmát, mert elhagyták vagy nem szerették. Néha furcsa,
megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokat produkál az élet. Ma már hiszem és tudom,
hogy minden, ami velünk történik egy egy kockakő azon az úton, amely a végső
célhoz vezet. Nem lehet előreszaladni, nem hagyhatunk ki egyetlen lépést sem.
Minden egyes apró történésnek oka és célja van, és végső soron oda vezet ahová
egyszer majd meg kell érkeznünk. Mi is
így lépkedtünk egymás mellett egymás felé. Minden egyes találkozás, minden
együtt töltött idő egy próba, egy feladat számunkra, az érzelmeink
számára. Mi álltuk és álljuk a próbát,
ameddig kell, mert a szívünk legrejtettebb zugában, amit néha még saját magunk
elől is elzárunk, tudjuk és érezzük, hogy közös az utunk.
Számtalanszor végiggondoltam miért éppen ő kell nekem. Mi van meg benne, ami másban nincs, mitől több, jobb, különb ő, mint más. Hiszen nem egy férfiideál, nincs megnyerő mosolya, még a szövege sem megkapó, csak egy buta kis alak, aki azt sem tudja mi fán terem a jó modor. Nem mond nekem szép szavakat, nem halmoz el apró ajándékokkal. Mégis ő az, akinek egy pillantásától forró bizsergést érzek miden egyes sejtemben, aki a puszta jelenlétével képes melegséget vinni lelkem legsötétebb zugaiba. Furcsa teremtmények az érzelmek. Nem tudjuk szavakkal leírni, nem tudjuk megmagyarázni, nem tudjuk honnan erednek és hová tartanak, mégis tudjuk, hogy léteznek, itt legbelül, a szívünk közepén, olyan erősen és elevenen, hogy egyetlen rezgésükkel egész addigi világunkat képesek átformálni, anélkül, hogy a tudatnak bármi beleszólása lenne mindebbe.
Sosem hittem az első
látásra szerelemben, az csak a mesék és a romantikus filmek fantázia világában
létezik – gondoltam. Velem ilyen sosem történhet, ugyan ki vesz észre egy szürke
kisegeret, akiben annyi nőiesség sincs, mint egy csomag cukorkában. Mégis kinek
kellhet egy suta balfék, aki még a haját sem tudja finoman átdobni a vállán.
Nem láttam magam szépnek, sem csinosnak, nem találtam magamon egyetlen olyan
külső adottságot sem, amely legalább az átlag nőideál szintjére emelt volna. S
mindezek felett túlsúllyal küszködtem mióta az eszemet tudom. A média áldásos
hatása természetesen az én tudatomat is oly módon átformálta, hogy a molett,
kövér, túlsúlyos szinonimájává a ronda, undorító förmedvény kifejezések váltak.
Zárkózott voltam, tele gátlásokkal, torz önképpel, az önbizalomnak oly csekély
mértékével, amely még egy hangyának is kevés ahhoz, hogy a föld alól kimásszon
a külvilágba. Ha egy férfi rám nézett rögtön arra gondoltam vajon borzalmas
ábrázatomon mélázott el, vagy a fogkrém hagyott nyomot a szám szélén. A
tükröket messzire elkerültem, még a reggeli fésülködést is háttal végeztem az
üres fal felé fordulva. Napokba telt mire kihevertem egy egy ruhavásárlás
borzalmait. Hosszú a sora annak a temérdek, ma már tudom, oktalan butaságnak,
amit magam ellen elkövettem. Olyan mélyre zuhantam önmagam szánalmában, hogy
meg sem láttam a felém nyúló kezeket, akik egy idő után persze feladták a
próbálkozást. Kivéve egyet. Egy durva, érdes, erős kezet, aki nem adta föl.
Addig nyúlt felém, mígnem elért és kirántott a magam ásta gödörből. Igen Ő volt
az! Lassan, fokozatosan váltam igazi nővé általa. Lépésről lépésre jártam be
saját útvesztőimet és fedeztem fel magamban megannyi apró csodát. Rájöttem,
hogy a falakat, melyek körül vettek magam emeltem. Az érdektelen és bántó külvilágot
csak a képzeletem szülte. S az oly
vágyott bókok és pillantások is végre elértek hozzám. Hosszú volt az út s még
közel nincs vége, de ma már biztosan lépkedek előre. Nem érnek már kudarcok,
csak megoldandó feladatok várnak rám.
Mióta elment a reggelek a
legnehezebbek, s az első gondolat, ami mindig Ő. És persze a kérdés vajon mikor
jön vissza? Mert tudom, hogy visszajön, Ő is tudja. Most még vívja a saját harcait
a saját vermében. De én, akárcsak ő kitartó vagyok, s addig nyújtom a kezem
felé, amíg el nem érem. Hogy ez meddig tart majd? Nem tudom, talán újabb tíz
év, talán csak két nap, de ez már nem is fontos, a lényeg, hogy a hosszú évek
alatt miközben folyton csak Őt kerestem és végül meg is találtam, s közösen
végre elindultunk az úton, ami csakis a miénk, szóval mindeközben rátaláltam a
legfontosabbra is: önmagamra. Ezért ma már ha bárki megkérdezi tőlem hogy
vagyok? mosolyogva, őszintém válaszolom azt, hogy Jól vagyok! Mert valóban jól
vagyok. Nő vagyok, élek és szeretek. Kell ennél több? :-)
Kétegyháza, 2014.
november 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése