- Mennyi idős is vagy? És se
gyerek se férj? Hát akkor itt az ideje! - Ilyen és ehhez hasonló kérdések
és megállapítások tarkítják napjaimat immár jó néhány éve. Pontosabban amióta
átléptem a bűvös harmincas életkort. Eleinte kissé zavart a dolog, sőt néha el
is gondolkoztam saját életemen, vajon jó irányba haladok-e, vajon nem-e
döntöttem rosszul egy egy életszakaszban vagy az adott helyzetekben, amikor más
irány is mutatkozott számomra, mint az egyedüllét. Bevallom nyomasztott a
gondolat, hogy talán máshogy is alakulhatott volna az életem, ha ott akkor
máshogy cselekszem, ha a szívem helyett az eszemre hallgatok, ha hagyom, hogy a
társadalmi korlátok körém tornyosuljanak.
Kislánykoromban elképzeltem
magam az oltár előtt.
Ahogy fehér ruhában mondom ki a boldogító igent oldalamon a világ
legcsinosabb férfijával, akinek majd szülök egy rakás gyereket és boldogan
élünk, amíg meg nem halunk. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmiről
álmodik, és talán az utolsó sem. De ahogy múltak az évek rájöttem, hogy
ellentétben a mesékkel nem minden álom válik valóra, nem minden férfi herceg,
az üvegcipő hordhatatlan és a tökből sem lesz egy csapásra cifra hintó.
