KARÁCSONYI CSODA

-Közeleg már, érzed?  - kérdezte – Micsoda? - kérdezett vissza, hiszen nem értette mit is kellene éreznie. - Hát a karácsonyi csoda – válaszolta szeretettel a hangjában – úgy érzem hamarosan ideér.  De ő semmit sem látott, semmit nem érzett. Számára ez ugyanolyan téli reggel volt, mint a többi. A nap álmosan pislákolt még valahol a távolban, a dérrel lepett falevelek apró kristályokként ragyogták be a kis utcát és az ablakokban villogó éjszakai fények is kialudtak már.

Kezében a reggeli kávéval elindult az ajtó felé, s közben izgalommal és várakozással telt meg a szíve. Az ajtó lassan nyílt. Hideg volt az éjjel, talán fagyott is – gondolta. S a bizsergés szinte átjárta az egész testét. Majd megragadta a kilincset és teljes erőből megtolta a hidegtől megdagadt ajtót. Kinyílt végre. Bár ne nyílt volna – mondta csalódottan, mikor meglátta a halott tájat. A kellemes bizsergés is elillant. Nem ezt várta. Álmában már szánkók
nyomát látta az út mentén és jégcsapokat az ereszen és látta a nagy fehér pelyheket is, amint ezüst fátyollal lepik be a szunnyadó világot.

Már korán reggel fát vágott s a kandalló mellé készítette. Majd virágföld után kutatott a kamrában - Ott kell lennie, tavaszról maradt még egy fél zsák! – kiáltotta egy vékony hang a konyhából. -  A vödör meg a fáskamrában van! – folytatta. 

A konyhából finom illatok szálltak, s vidám dúdolás hallatszott. A tűzhelyen már teli fazekak sorakoztak, a tepsiben aranybarnán pihent a bejgli.  - Sokat nőtt tavaly óta, jövőre már nem fog beférni. – mondta. – Nem baj, majd veszünk másikat, sok elfér még a kertben. – jött a válasz.

A megkopott dobozban még mindig fényesen csillogtak a régi üveggömbök – Emlékszel, ezt még a mamától kaptuk, ezt pedig én hoztam neked Bécsből. – Hogyne emlékeznék, az volt az első közös karácsonyunk. – mondta, s egy apró könnycsepp csillant meg a szeme sarkában. Még magának sem merte bevallani, de mintha valami furcsa bizsergető melegség töltötte volna el a szívét. De nem szólt semmit, csak némán rakosgatta a díszeket a fára, egyiket a másik után s közben hallgatta a jól ismert csilingelő hangot, amint minden egyes dobozból előhúzott darabról egy újabb történetet mesél.  

Estére minden elkészült, az asztalon teli tálakban gőzölgött az étel, a sütemények a konyhapulton várták sorukat s a kandallóban is ropogott már a tűz. Halk léptekkel osont a szobába, kezében egy apró dobozkával, rajta piros szalag s egy kis fenyőág. Remegő kézzel tette a fa alá, mint egy törékeny kismadarat. Végigsimította frissen fésült haját, megigazította az inge gallérját, majd bekapcsolta a fényeket a fán. Annyira elmerült a fények játékában, hogy észre sem vette a gyors lépteket a konyha felől. Mikor feleszmélt már ott állt mellette csinosan, üdén, arcán ugyanazzal a csodás mosollyal, mint azon a szép tavaszi napon a parkban.

-Ki tehette ezt a fa alá? Egy perce jártam bent, akkor még nem volt itt. – kérdezte pajkos mosollyal és már hajolt is a fa alatt heverő kis csomagért.   – Nem tudom, talán egy angyal szállt el, és elejtette. – válaszolta olyan nyugalommal és szeretettel mintha ez lenne az egyetlen magyarázat. Lassan húzta le a szalagot, remegő kézzel, óvatosan bontotta ki a kis ajándékot. Még ki sem nyitotta a kis dobozkát, de már könnyek szöktek végig az arcán. Szólni nem tudott, csak nyelte az egyre áradó könnyeket.

Késő este volt már, csend honolt mindenhol, a kandalló fénye ragyogta be a kis szobát, ők egymás karjában nézték a lobogó tűzet. – Nekem is van egy ajándékom számodra – mondta halkan, szinte suttogva, miközben felé fordult - de azt nem tehettem a fa alá. – s már elcsuklott a hangja, mert meglátta a legördülő könnycseppeket a fiú arcán. Ő gyengéden végigsimította a lány arcát, s csak annyit mondott – Ez a legszebb ajándék, s a legszebb karácsony, most már én is érzem!

Mert az ünnep nem a hóval jön, nem a házban terjengő fahéj illata csalogatja elő rejtekéből.  Az ünnep a szívünkben él, mi teremtjük meg és mi hívjuk elő onnan.  

Békés, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Kétegyháza, 2014. december 24.