CSAK SZERESD ÖNMAGAD, ENNYI AZ EGÉSZ!

Hogy teljes körűen tájékozott legyek a világ „nagy horderejű” dolgairól hetente egyszer átlapozok egy bizonyos pletykalapot. Őszintén szólva csak a szalagcímeket olvasom el, ugyanis abból minden fontos információt megtudok, amire szükségem van a zavartalan és nyugodt élethez. ;-) Na jó nem ironizálok tovább, inkább a lényegre térek.  Tehát nem is olyan régen egy ilyen alkalommal megakadt a szemem egy szalagcímen, amely az egyik híres teltkarcsú énekesnő öltözködését szapulta meglehetősen otromba módon. Azt írták nagyot hibázott a ruhaválasztással, mert a hosszú kék selyemruha még inkább kiemelte az amúgy takargatni való súlyfeleslegét. Nos ez már éppen elég információ volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet és végigolvassam a „hírt”. Bevallom az írás közepén borzasztóan fel voltam háborodva. Mérhetetlen dühöt éreztem a sorok írói iránt, aki másról sem beszélt, mint a lány súlyáról, a szerinte nem színpadra termett külsejéről, hogy miért nem próbálkozik inkább valami hatékonyabb fogyókúrával, és egyébként is ő nem más mint egy dagadt nő, akinek ebből kifolyólag esélye nincs arra, hogy a „tökéletes” sztárvilág értékes tagja legyen.

Miközben magamban forrongtam és legszívesebben darabokra téptem volna az újság lapjait elkezdtem együtt érezni a lánnyal, aki talán maga is éppen most olvassa ezeket a borzasztó sorokat és megéli, ahogyan a kemény munkával felépített önbecsülésének falai darabokra hullnak körülötte. 

Mégis mi köze a zsírpárnáknak a tehetséghez? Egyáltalán mi köze bárkinek a zsírpárnákhoz? Milyen jogon bírálja bárki a másikat külső adottságai alapján? Megéltem már néhány tavaszt, de a kérdéseimre még mindig nem kaptam választ. Legfőképpen azoktól vártam volna valami kézzelfogható magyarázatot, akik mindezeket megfogalmazták bennem. De semmi. Így hát magamban betudtam mindezt az emberi butaság egy nagyon mély bugyrának. Mégis mit várnak az ilyen kritikát megfogalmazók, hogy majd hanyatt homlok szaladunk valamely divatos update üzletbe és felvásárolunk minden kalóriamentes terméket, majd a szégyen jeleként skarlátbetűt varrunk a mellünkre, így vezekelve a „súlyos” bűnökért? Ha így gondolják nagyot tévednek.  Ahogy nekem sem, úgy a szóban forgó énekesnőnek sincs oka szégyenre, nem kell pironkodnia ha másoknak nem tetszik a ruhája és a benne lévő test. Miért is kellene?

Már gyerekkorom óta súlyfeleslegem van és most szándékosan nem írtam az oly divatos kifejezést, mely szerint „súlyfelesleggel küzdök”. Én nem küzdök vele. Hiszen ami rajtam van az én vagyok. Az úszógumim, a hurkáim, a narancsbőröm és még a tokám is az állam alatt, ez mind mind én vagyok. Ami rajtam van az nem lehet felesleg, mert ha az lenne akkor az első ívesebb kanyarban elhagynám. Küzdeni pedig ez ellen? Mégis hogyan? Kivont karddal, lóháton, mázsás páncélban vágtassak magam felé, miközben habzó szájjal őrjöngve kiáltom, hogy „szabadság”? Enyhén szólva is vicces lenne. Nem küzdhetek magammal, magam ellen! Hiszen szeretem magam! Úgy ahogy vagyok és mindent, ami én vagyok! Hogyan is jelenthetnék ki ilyet, ha akár csak egy porcikámat is utálnám, vagy ellenszenvvel, rosszallóan pillantanék rá a tükörben reggelente, vagy este fürdés után? Sokan, hogy megnyugtassák lelkiismeretüket, vagy az őket körülvevőket álszent módon kijelentik, hogy „szeretem magam, csak ettől a kis zsírpárnától akarok megszabadulni itt a derekamon”  vagy „nekem csak az orrom nem tetszik, na meg a lógó tokám” !

Lányok! Ébresztő! A szeretet, és ide ugyanúgy beletartozik önmagam szeretete, mint a mások iránt érzett megkérdőjelezhetetlen és rendíthetetlen mély szeretet, szóval a szeretetben nincs „csak”, és nincs „de”, nincs kérdés, csak szeretet van. Tehát ha azt mondom „szeretem magam” akkor nem teszek különbséget a bokám és az integető izmom között, mindet szeretem, mert az enyém, mert én vagyok! Tehát egyetlen út van, szeressük önmagunkat! És ha ez valakinek nem tetszik hát Istenem, akkor nem tetszik, nem szakad nyakunkba az ég, a nap ugyanúgy felkel másnap, amikor majd magabiztosan, mosolyogva állok a tükör elé, mint előző nap.

Milyen érdekes, hogy a külsőnkre tett negatív, sok esetben rossz szándékú kritika milyen mélyen meg tud érinteni bennünket, napokig, hetekig ott motoszkál bennünk és alattomos módon, észrevétlenül rombolja énképünket, szinte tégláról téglára bontja le az önbecsülés falát. Ezzel ellentétben a pozitív visszajelzések, a kedves megjegyzések csak pillanatnyi hatással vannak ránk, éppen csak addig tart, amíg kimondják. Persze addig jó érzés járja át egész lényünket, de ahhoz mégsem elég, hogy a lebontott falakat újraépítse. Ahhoz nekünk is tennünk kell, akarnunk kell, máshogy nem megy. Mert nem elég, hogy más szeressen, hogy másnak tetsszen, amit lát, elsősorban én kell megbékéljek magammal. Be kell engedni a megerősítéseket, észre kell venni a félmosolyokat, az apró bókokat, a csillogást a szemekben. Nem könnyű, nekem sem volt az. De sikerült, és ha nekem sikerült, akkor bárkinek. Ha nem megy egyedül, hát kérj segítséget. Keress fel egy tréninget, egy segítő foglakozást, járj el olyan körökbe, ahol hasonló problémával küzdők járnak és gyűjts erőt tőlük. Erősítsd meg magad, állj a tükör elé, nézz végig magadon majd mond ki bátran, hangosan : szeretem magam és nem érdekel mások mit mondanak, hiszen nem nekik akarok megfeleli, csakis magamnak.

Mindent összevetve, ha valaki azt gondolja rólam, legyen az újságíró, filmkritikus, vagy csak a szomszéd házmester, tehát ha azt gondolja rólam, hogy rusnya vagyok, kövér, gebe, vagy rossz az ízlésem az az ő problémája, nem az enyém, azok az ő gondolatai nem az enyémek. Hogy az énekesnőnek nem állt jól az adott ruha az annak a problémája, aki ezt a véleményt megfogalmazta. Ennyi az egész, nem több! J

2015. február 18.