MERT EZ AZ ÉN ÉLETEM...

- Mennyi idős is vagy? És se gyerek se férj? Hát akkor itt az ideje! - Ilyen és ehhez hasonló kérdések és megállapítások tarkítják napjaimat immár jó néhány éve. Pontosabban amióta átléptem a bűvös harmincas életkort. Eleinte kissé zavart a dolog, sőt néha el is gondolkoztam saját életemen, vajon jó irányba haladok-e, vajon nem-e döntöttem rosszul egy egy életszakaszban vagy az adott helyzetekben, amikor más irány is mutatkozott számomra, mint az egyedüllét. Bevallom nyomasztott a gondolat, hogy talán máshogy is alakulhatott volna az életem, ha ott akkor máshogy cselekszem, ha a szívem helyett az eszemre hallgatok, ha hagyom, hogy a társadalmi korlátok körém tornyosuljanak.

Kislánykoromban elképzeltem magam az oltár előtt.

Ahogy fehér ruhában mondom ki a boldogító igent oldalamon a világ legcsinosabb férfijával, akinek majd szülök egy rakás gyereket és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmiről álmodik, és talán az utolsó sem. De ahogy múltak az évek rájöttem, hogy ellentétben a mesékkel nem minden álom válik valóra, nem minden férfi herceg, az üvegcipő hordhatatlan és a tökből sem lesz egy csapásra cifra hintó.
S miközben mindezekre rájöttem szép lassan az almaim is átalakultak. Nyugalomról, boldogságról és függetlenségről kezdtem ábrándozni.  Egy olyan életről, ahol nincsenek korlátok, ahol nem kell megfelelni, ahol önmagam lehetek. Ha akarom kissé bolondos, néha gyerekes, vagy komoly felnőtt, aki önálló döntésekre képes. Manapság már ilyen álmaim vannak. Nem rózsaszín és nem is fodros, nincs benne herceg, sem fehér paripa. Csak én.

„Kifutsz az időből!” – mondják sokan.

Mintha ők pontosan tudnák nekem mennyi időm van és azt mire kellene szánnom. Ugyan honnan is tudnák, hiszen én magam sem tudom. Nem tudom mi lesz holnap, mit hoz a jövő. Egyet tudok csak, hogy nem akarok a társadalmi elvárások szerint élni. Nem akarok csak azért valakit magam mellé, hogy ne halljam a lesajnáló megjegyzéseket, nem akarok fehér ruhában az oltár elé állni, mert mások szerint ez az élet rendje, és gyereket sem akarok csak azért mert kifutok az időből. Nem futok ki, nem futhatok ki. Én nem akarok csak azért feleség és anya lenni, hogy majd a szomszéd elégedett mosollyal az arcán nyugtázza „Na végre!” Nem!

Mert ez az én időm és az én életem!

Furcsamód sokan úgy vélik egy harmincas nő társ nélkül elveszett, én úgy vélem szabad és független. Azt gondolják napjai nagy része abból áll, hogy férjet keres, egy potenciális apajelöltet, én úgy vélem ennél sokkal tartalmasabban tölti az idejét. Vannak, akik szerint önző módon csak magával törődik, hogy fiatal és fitt maradjon. Igen részben igaz, hiszen valóban magával törődik, de sokkal fontosabb a belső harmónia, mint a külső máz. Persze csak a saját tapasztalataimból merítve mondom mindezt. Nem feltétlenül kell így legyen.

Egyedülálló harmincas vagyok, ez kétségtelen.

De hogy magányos lennék? Nem. Nem vagyok magányos. Nem nézem irigykedve az ölelkező párokat, vagy a gyerekeivel sétáló anyákat. Nem irigylem őket, hiszen az az ő életük, nem kívánhatom azt, ami az övék. Egyszerűen csak élem az életem, álmodom az álmaim és boldog vagyok a saját életemben, a saját időmmel, a saját álmaimmal. Boldog vagyok, mert élek, mert szerettem és szerettek, mert mosolyogtam és visszamosolyogtak, mert a nap sugara melegít. Boldog vagyok és most így kerek az életem!

2015. március 10.