VANNAK NAPOK...

Vannak napok, amikor semmi sem jó, amikor minden fáj, még a reggeli nap sugarai is érdes kézzel karcolják végig arcomat. Mintha minden és mindenki ellenem lenne. Vagy én lennék ellenük? Vannak napok, amikor úgy érzem vége, amikor nem megy már tovább, amikor elég volt. Amikor a tükör sem mosolyog vissza, amikor az eső is engem sirat. Vannak napok, amikor nem jó lenni, amikor egyszerűen jó lenne nem lenni. Ezek a napok sötétek, komorak és búsak. Csak sírni tudok, itt, legbelül. Sajnálom magam, az életem, a múltam, a jelenem. S a jövőm? Ugyan mi az?

Nem tudom miért jöttek és meddig maradnak.

De itt vannak. Nem tudom elűzni és nem tudom figyelmen kívül hagyni. Erősek és rendíthetetlenek. A felhők csak gyűlnek és gyűlnek és egyre sötétebbek, és már el sem tudom képzelni milyen volt a tegnapi napsütés. Talán nem is sütött a nap, csak éppen hogy pislákolt valahol a távolban.  Ilyenkor nem jó tükörbe nézni, csendesen osonok el mellette, szinte észrevétlen, de a tarkómon érzem szúrós tekintetét, mintha azt kiáltaná „HÉ TE, hol hagytad a fényt???” De hát én nem hagytam sehol, egyszerűn eltűnt, elszállt, nincs, talán sosem volt.

Igen vannak ilyen napok, nekem, neked és mindenkinek.

Egyetlen gyógyír a túlélés. Túl kell élni a perceket, az órákat, a kérdő tekinteteket. Túl kell élni a fájdalmat, a könnycseppeket. Hogy miért? Mert emberek vagyunk, vágyakkal, álmokkal, érzésekkel telve. Amik néha túlcsordulnak, néha elfogynak, vagy csak megbújnak egy időre lelkünk legkisebb zugában. Igen vannak ilyen napok és kellenek az ilyen napok. Mert miután elmúlnak fényesebben süt a nap,  újra van értelme, van miért és mindig van tovább, nekem, neked és mindenkinek. 

2015. május 6.