EGY KIRÁNDULÁS MARGÓJÁRA...

Ki kell mozdulni a komfortzónánkból, menni kell és látni, látni azt milyen sokszínű és csodálatos a világ, ami körülvesz bennünket. Ezért járok kirándulni, hogy lássam, hogy érezzem, hogy halljam. Szeretem a hegyeket, ahogy méltóságteljesen mindenek fölé magasodnak,  a folyót és a patakokat ahogyan folyamatosan változnak, szeretem a tengert, ahogyan esténként elnyeli a napkorongot, de szeretem a sík vidéket is sajátos színeivel és kacskaringós útjaival. Ilyenkor csak ámulok és bámulok és nem győzöm befogadni a látványt. Olyan vagyok, mint egy feneketlen bendő, amely csak nyeli és nyeli a csodát, de sosem tud betelni vele. 

Legutóbb a plitvicei tavak nyűgöztek le. A csodálatos és káprázatos túlságosan gyenge jelzők ahhoz, hogy leírják a látványt. Ezt tényleg látni kell, és hallani kell, és érezni kell. Számtalanszor azon vettem észre magam, hogy belefeledkezem a látványba és a csoporttól lemaradva csak bámulok ki a fejemből, mindaddig, amíg erős ütést nem érzetem a vállamon és már csak arra tudtam figyelni, hogy a mellettem elhaladó embertömeg ne lökjön a vízbe, vagy ne sodorjon le a hegyoldalról. Közben próbáltam megfigyelni az embereket, mégis hova sietnek, merre néznek, ha néznek látnak-e. Többségük eszméletlen tempóban rakta egyik lábát a másik után, megállt ugyan egy pillanatra, de akkor is a telefon vagy a fényképezőgép lencséjén keresztül nézte a tájat. Voltak, akik rohantak, siettek, sőt futottak, mások lehajtott fejjel ballagtak végig a több kilométeres úton. Dühös voltam, forrt bennem az indulat és csak egyetlen kérdést üvöltöttem volna utánuk: MIÉRT? 

Abban a néhány órában, amit ott töltöttem nagyon hű korképet kaptam a világról, azon belül is az emberről. Az emberről, aki rohan előre, aki hajszolja a jövőt, aki nem néz nem lát és nem hall, aki már nem gyűjt élményeket, akinek e helyett elég egy fénykép vagy egy videofelvétel. Vagyis az embert, aki csak fogyaszt és megy tovább. Persze sokan a társadalmat hibáztatják, azt mondják ilyen világban élünk. De a társadalmat nem mi emberek alkotjuk? A világ nem olyanná lesz, amilyenné mi emberek formáljuk? Dehogynem! Hiszen mi vagyunk az építőkövei. Minden egyes emberi élet egy egy darab a világból. Mégis mire ez a sietség, hova rohanunk, mit hajszolunk? 

Végső soron egyetlen dolog van, ami valóban csakis a mienk, amit ha megszerzünk soha nem vehet el tőlünk senki, s amit végül a túlvilágra is magunkkal viszünk: az emlékeink. Mire való az élet, ha nem arra, hogy szebbnél szebb emlékekkel töltsük meg? Én ezt tettem az úton, próbáltam jól az emlékezetembe vésni a víz fodrozódását, minden apró követ, a kacsákat, ahogyan úszkáltak a közelünkben. De vajon akik csak néhány pillantást vetettek minderre, ők mit vittek magukkal ebből a csodából? Mit tudnak majd beépíteni ebből a hétköznapok szürkeségébe? 

Az út végén már nem is bosszantott a lökdösődés, már észre sem vettem, ha elszáguldott mellettem egy nagyobb tömeg, egyetlen dolgot éreztem csak, szánalmat, irántuk. Hiszen, aki itt rohant máshol sem tesz másként, aki itt lesütött szemmel ment el a csoda mellett, az máshol is ezt teszi.  Megfosztják magukat attól, hogy az életet ne csak túléljék, hanem igazán megéljék a maga teljességében. Sajnos valóban itt tart a világ, igen ilyenné tettük, csakhogy egyet mindig elfelejtünk: bármikor átformálhatjuk, csakis rajtunk múlik