EGY KIRÁNDULÁS MARGÓJÁRA...

Ki kell mozdulni a komfortzónánkból, menni kell és látni, látni azt milyen sokszínű és csodálatos a világ, ami körülvesz bennünket. Ezért járok kirándulni, hogy lássam, hogy érezzem, hogy halljam. Szeretem a hegyeket, ahogy méltóságteljesen mindenek fölé magasodnak,  a folyót és a patakokat ahogyan folyamatosan változnak, szeretem a tengert, ahogyan esténként elnyeli a napkorongot, de szeretem a sík vidéket is sajátos színeivel és kacskaringós útjaival. Ilyenkor csak ámulok és bámulok és nem győzöm befogadni a látványt. Olyan vagyok, mint egy feneketlen bendő, amely csak nyeli és nyeli a csodát, de sosem tud betelni vele. 

EGY KÖNYVRŐL...

Nem vagyok horror rajongó! Valójában nem a látvány zavar, hiszen csak hús és vér. Sokkal inkább az élet értelmetlen kioltása taszít és tart távol ettől a műfajtól. Számomra az élet mindenek felett álló értékkel bír. Így leginkább kerülöm is ezt a műfajt. Gyengém  a viktoriánuskori Anglia, dimbes dombos tájaival,  a csodás vidéki kastélyokkal és a bennük folyó, néha szövevényesnek tűnő, mégis tökéletesen átlátható emberi kapcsolatokkal. Persze tudom ez sem áll közel a valósághoz, a romantikus és egyszerű szerelmi történetek csak egy elképzelt álomvilágot, illetve a felszínes boldogságot tükrözik. Az élet nem erről szól, hiszen a lángoló érzelmeket egy idő után felváltja a hétköznapok szürkesége. Mégis jó elhinni, hogy létezhet ilyen. Azt hiszem javíthatatlan idealista vagyok.

Néha, talán kíváncsiságból, talán azért hogy megerősítsem saját hitem kitérőt teszek a műfajok világában és kézbe veszek egy egy véresebb darabot. Elkalandozásom oka ezúttal egy fiatal író első könyve:  

VANNAK NAPOK...

Vannak napok, amikor semmi sem jó, amikor minden fáj, még a reggeli nap sugarai is érdes kézzel karcolják végig arcomat. Mintha minden és mindenki ellenem lenne. Vagy én lennék ellenük? Vannak napok, amikor úgy érzem vége, amikor nem megy már tovább, amikor elég volt. Amikor a tükör sem mosolyog vissza, amikor az eső is engem sirat. Vannak napok, amikor nem jó lenni, amikor egyszerűen jó lenne nem lenni. Ezek a napok sötétek, komorak és búsak. Csak sírni tudok, itt, legbelül. Sajnálom magam, az életem, a múltam, a jelenem. S a jövőm? Ugyan mi az?

MERT EZ AZ ÉN ÉLETEM...

- Mennyi idős is vagy? És se gyerek se férj? Hát akkor itt az ideje! - Ilyen és ehhez hasonló kérdések és megállapítások tarkítják napjaimat immár jó néhány éve. Pontosabban amióta átléptem a bűvös harmincas életkort. Eleinte kissé zavart a dolog, sőt néha el is gondolkoztam saját életemen, vajon jó irányba haladok-e, vajon nem-e döntöttem rosszul egy egy életszakaszban vagy az adott helyzetekben, amikor más irány is mutatkozott számomra, mint az egyedüllét. Bevallom nyomasztott a gondolat, hogy talán máshogy is alakulhatott volna az életem, ha ott akkor máshogy cselekszem, ha a szívem helyett az eszemre hallgatok, ha hagyom, hogy a társadalmi korlátok körém tornyosuljanak.

Kislánykoromban elképzeltem magam az oltár előtt.

Ahogy fehér ruhában mondom ki a boldogító igent oldalamon a világ legcsinosabb férfijával, akinek majd szülök egy rakás gyereket és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmiről álmodik, és talán az utolsó sem. De ahogy múltak az évek rájöttem, hogy ellentétben a mesékkel nem minden álom válik valóra, nem minden férfi herceg, az üvegcipő hordhatatlan és a tökből sem lesz egy csapásra cifra hintó.

CSAK SZERESD ÖNMAGAD, ENNYI AZ EGÉSZ!

Hogy teljes körűen tájékozott legyek a világ „nagy horderejű” dolgairól hetente egyszer átlapozok egy bizonyos pletykalapot. Őszintén szólva csak a szalagcímeket olvasom el, ugyanis abból minden fontos információt megtudok, amire szükségem van a zavartalan és nyugodt élethez. ;-) Na jó nem ironizálok tovább, inkább a lényegre térek.  Tehát nem is olyan régen egy ilyen alkalommal megakadt a szemem egy szalagcímen, amely az egyik híres teltkarcsú énekesnő öltözködését szapulta meglehetősen otromba módon. Azt írták nagyot hibázott a ruhaválasztással, mert a hosszú kék selyemruha még inkább kiemelte az amúgy takargatni való súlyfeleslegét. Nos ez már éppen elég információ volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet és végigolvassam a „hírt”. Bevallom az írás közepén borzasztóan fel voltam háborodva. Mérhetetlen dühöt éreztem a sorok írói iránt, aki másról sem beszélt, mint a lány súlyáról, a szerinte nem színpadra termett külsejéről, hogy miért nem próbálkozik inkább valami hatékonyabb fogyókúrával, és egyébként is ő nem más mint egy dagadt nő, akinek ebből kifolyólag esélye nincs arra, hogy a „tökéletes” sztárvilág értékes tagja legyen.

KÖVÉRSÉG ÉS MARKETING?

A minap egy közösségi oldalon olvastam egy bejegyzést arról, hogy a kövérség valójában azért nem elfogadott a társadalom számottevő részében, vagy inkább mondjuk úgy azért rossz a telt nők megítélése, mert nem megfelelő reklámot alkalmaznak és ez által versenyképtelenné teszik magukat. Igen jól olvasta mindenki: versenyképtelenné!

Hirtelen elképzeltem az oroszlánt és a zebrát, ahogy éppen versenyképessé próbálják tenni magukat a szavanna közepén teszem azt a zsiráfok gyűrűjében a jobb megítélés érdekében. Megpróbáltam! Nem sikerült.

Valójában meglepett maga a téma is, hiszen ilyen megközelítésben még nem gondolkodtam el a kövérségről, mint piaci termékről a társadalom palettáján. Ezek szerint a kövérséget illetve a soványságot elég pusztán piacképessé tenni és máris megoldódott minden probléma? Egyszerű a válasz: nem!

CSAK EGY ÁLMOS REGGEL

Reggelente mikor felkelek, szeretem egy kicsit hallgatni a csendet. Fekszem az ágyon mozdulatlanul, csak magam vagyok. Nézem a függönyt az ablakon, felfedezek egy pókhálót a sarokban, megállapítom, hogy a festmény a falon kissé balra dől, de nem zavar. Egyszerűen csak szemlélem a világot magam körül. Még a gondolatok sem cikáznak a fejemben. Nem több öt percnél, de ez az én öt percem.